Nem azzal mérem a munkámat, hány darabot adok el belőle — hanem azzal, hogy megérte-e ráfordítani az időt.

​

Amit készítek, az tömör fa, évtizedekre szánt bútor, nem távolról csodálni való tárgy. Nem tartom magam művésznek.  A művész statementet tesz egy tárggyal. Én azt szeretném, hogy az enyémet használják — kopjon, karcolódjon, üljenek rajta, dőljenek neki —, amíg ezek a nyomok nem adják meg a tárgy egyediségét.

​

Hiszek benne, hogy a kézzel készített tárgyaknak van valamiféle varázsereje, amit a tömeggyártás nem tud reprodukálni, és hogy amikor egy ilyen tárgy bekerül egy otthonba, az csendben formálni kezdi, ahogy az emberek a mindennapjaikat élik abban a térben.

​

Idén megépítettem a saját házunkat — a szerkezettől a gipszkartonozáson át a burkolásig, jórészt a saját kezemmel. Ez megerősítette azt, amit már addig is sejtettem: hogy olyan tárgyakat, tereket alkotni, amikben az emberek tényleg élnek, dolgoznak, ülnek — bármilyen léptékben — az az irány, amerre tovább szeretnék menni. Nem azért, mert kifizetődő, hanem mert hasznos.

​

Újra vállalok megrendeléseket. Ha ez olyan bútor — vagy tér — amit szeretnél az életedbe engedni, keress bátran.